Na, kicsit megkésve de lassan elkészült a túra beszámolója. Kicsit időhiányban szenvedek, de próbálok mindenre időt szakítani. Itt a jó idő, így inkább a szabadban töltöm az időm jelentős részét, hisz ki kell használni minden egyes percet, sosem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap, vagy hogy lesz-e holnap.

Na de akkor a túra. Reggel a procedúra a szokásos volt, vasút, majd vonat és megérkezés Tatabányára.
A vonaton voltak "túrázók", akik szintén leszálltak, bár utána többet nem láttam őket :-) Biztos más útvonalon mentek, vagy csak egy lightos sétát tettek a környéken. Az első pár száz méter még könnyű volt, az út átvezetett az autópálya alatt, eddig nem volt semmi nehézség, de a túra csak itt kezdődött.

Állítólag 419 lépcsőfok vezet fel a Turulhoz, de 150-nél elvesztettem a fonalat és leballagtam újrakezdeni, de félúton meggondoltam magam :-) és inkább nem számolgattam tovább. Mivel a kirándulást összekötöttem a "ládázással", így nem egyből mentem fel a madárhoz, hanem közben levadásztam a GC419 láda egyes pontjait. Első pont még a városban volt (56-os emlékmű) második pont a lépcső kezdeténél lévő ivó-kútnál, míg a harmadik a Szelim-barlanghoz vezető ösvényen. A láda maga a "nagy madár" közvetlen környezetében volt megtalálható. A lépcső elég meredek volt, de lendületesen lehetett közlekedni, mert nem volt sok túrázó az úton, nem úgy mint egy héttel előtte, mivel ekkor volt a Gerecse túra. Ott kicsit nehézkesebb volt az előrejutás. Most pár embert sikeresen leelőztem, ők nem voltak olyan jó kondiban, mint én :D

Nem akarok nagyképű lenni, de jó érzés töltött el, amikor láttam, hogy fújtatva kapaszkodnak felfele miközben én meg könnyen átszökelltem rajtuk és száguldoztam tovább. A száguldásom miértje az, hogy azt terveztem, hogy fent a csúcson fogyasztom el reggelim és már kezdtem éhes lenni, így ott lebegett a szemem előtt a szendvics.

Felérve kerestem is egy padot ahol kényelembe helyeztem magam és elfogyasztottam megérdemelt uzsonnám (reggelinek már késő lett volna és azt amúgy is ettem otthon). A szendvicsek elfogyasztása után nekiindultam megkeresni a ládát, aminek a koordinátáit a Szelim-barlangnál feljegyeztem. A leírás alapján mentem, de így sem volt könnyű, olyan részekre jutottam el, ahova a ládakeresés nélkül biztos nem jutok el, vagy magamtól nem jöttem volna ide fel. Egy sziklaperemre kellett felmászni, ami nem volt éppen veszélytelen és a szél sem segített, mert amúgy sem volt problémamentes a séta a sziklákon, de a szélnek köszönhetően minden egyes lépésnél meg kellett küzdeni azzal is, hogy ne billentsen ki az egyensúlyból.
Már majdnem feladtam a láda megtalálását, mert sehol sem találtam, amikor még egyszer utoljára nekirugaszkodtam és ekkor megláttam. Mászni kellet érte, de nem volt gond, hajtott a vágy, hogy "levadásszam".

Ezt követően a piros háromszög turistajelzésen továbbindulva a „vas szörny" lett célba véve. Szerencsére itt is volt láda így kellemest a hasznossal összekötve elindultam levadászni. Ez egy két pontos multi volt aminek első pontja fent a kilátóban volt.
10 óra után már azért növekedett az emberek mennyisége, úgy látszik a jó idő meghozta a kedvet a kirándulgatáshoz. A kilátón felfele menet összefutottam egy kutyussal, aki bár csak a ¾-éig jutott fel, tovább nem mert menni, de le a kalappal előtte, bátrabb volt mint jó pár ember. Fent a kilátás pazar volt, de sajna a szél itt is érződött, minden dolgot, amit elfújhat jó szorosan kellett fogni, nehogy érzékeny búcsút vegyek tőle. Pont egy iskolás csoport érkezett meg, ezért a lejutás kicsit körülményesebb volt, mert minden fordulóban amennyire lehetett félre kellett állni, hogy tudjunk haladni.

Az iskolás csoporttal többször is találkoztam a túra alkalmával. A kilátóban a következő pont (ami maga a láda) koordinátái voltak megtalálhatóak. Pechemre a láda a Turul fele volt, így irányban visszafele kellett menni, de hála a jó térképnek, nem ugyanazon az úton mentem, mint amin jöttem így új terepet fedeztem fel. Volt pár ember, akik szintén inkább a vadregényes utat választották. A láda a Szelim-barlang felső nyílásánál van. A nyílás kerítéssel van körbekerítve és a peremtől eléggé távol, így nem igen lehetett lelátni, de a biztonság szempontjából lehet ez így a jó.
Mert azért elég magas a barlang és ugye jó nagyot lehetne zakózni fentről. A láda kis keresgélés után meg is lett. A környezetében rengeteg túrás volt található, ami vaddisznók jelenlétére utal.

Innen vissza kellett menni a kilátóhoz, mert az út onnan folytatódott tovább a forrás fele. De hogy ne kelljen ugyanazon az úton menni (ismét), ezért kihasználva a térkép lehetőségeit egy harmadik úton indultam el, ami kicsit veszélyes volt, mert végig a sziklaperem mellett haladt. Lenézve elég nagy mélység tárult elém, de szerencsére biztos volt a talaj. Útközben egy tapsifülessel is összefutottam. Kicsit meg volt szeppenve, hogy mi a fenét keres erre ember, de pár szökkenéssel már odébb is állt. A végén visszacsatlakoztam a 2. úthoz, mert a 3. kicsit járhatatlannak tűnt.

A kilátótól a piros háromszög jelzést követve szépen learaszoltam a völgybe, és szó szerint csak araszolva lehetett menni, mert nagyon meredek volt az út. Ekkor futottam ismét össze az iskolás csapattal, akik liba sorba mentek lefele. Gondoltam tekézek egyet és fentről meglódulva letarolom a csoportot, de inkább kihagytam és egy darabig mögöttük haladva mentem tovább. A völgyben a piros kör jelzést követve célba vettem a forrást.

Elég kalandos az odavezető út, de éppen ezért csodaszép. A forrás környéke elég rendezetlen, sajna vannak primitív emberek, akik ott tartanak összejöveteleket. Ez nem is lenne baj, ha nem hagynának ott rengeteg szemetet. A primitívség magas foka amikor látja hogy nem fér bele a szemetesbe az általa termelt mennyiség, ezért odateszi mellé. Amennyi energiát belefeccölt abba, hogy minden "egy helyen" legyen, vehette volna a fáradtságot és elvihette volna magával és akkor szebb lehetett volna a forrás környéke. De sajna az ilyen emberekkel nem lehet mit tenni, taplók voltak, vannak és lesznek mindig is. Kívánom nekik, hogy kamatostul kapják ezt vissza.

A forrás a beharangozottakkal ellentétben nem volt elapadva, valami csordogált belőle, de őszintén megvallva inkább nem ittam belőle, mert ki tudja mi az ami folyik belőle :D Helyette megettem az ebédem a környező padok egyikénél és már jóllakottan folytattam az utam tovább.

A jelzést követve az út egészen a főútig vezetett, ahol a kerékpárutat igénybe véve egészen Vértesszőlősig meneteltem. Meneteltem, mert olyan volt, mint a katonaságnál a menetgyakorlat. Teljes "menet"-felszerelésben, tűző napon, aszfalt úton haladtam előre. A településen belül a harmadik utcán jobbra fordulva célba vette Samu "otthonát". Azt senki sem mondta, hogy a dombon lakik, tizen-akárhány kilométer után ez a kis emelkedő igazán nem hiányzott, de a cél érdekében mindent. Felérve a dombtetőre, első utam a közelben található ládához vezetett, mondván legyek túl rajta minál hamarabb és utána lehet pihenni. Samu lakhelyét megkerülve a tervezett turistaúton haladtam tovább és egy ponton a z út a szántóföldre vezetett. A GPS szerint innen már csak pár méter választott el a ládától.
A leírások alapján nem gondoltam volna, hogy az ott lévő kerítésen kell átmenni ahhoz, hogy levadásszam. Szóval kicsit illegálisan behatoltam a feltételezhetően Samu lakhelyét körülvevő kerítésen át és sebtében elkezdtem a keresést. Hála a pontos műholdpozícióknak, hamar megtaláltam a ládának nem épp nevezhető befőttesüveget.
Ezt követően visszaindultam a múzeumhoz, de a bejáratnál végignéztem magam, és láttam, hogy az út pora kicsit meglátszott a ruházatomon. Így mégsem mehetek el Samuhoz, ezért kihagytam a látogatást. Kicsit rendbe szedtem magam és az út porától megszabadulva indultam volna tovább Tatára, de meghallva a vonat zaját elgondolkodtam, hogy akár innen vonattal is tovább lehet menni. Így is tettem, elindultam az állomás felé, és mire odaértem úgy döntöttem, hogy befejezem a túrát és egy másik alkalommal fogom bevenni Tatát.
A megtett út kb. 15 km volt. 3 ládát sikeresen begyűjtöttem, szóval eredményes volt a nap és kellemesen elfáradtam.

Eljött ez az idő is, amikor beszámolhatok a harmadik túra fejleményeiről.

Szokásos módon reggel 7:10-kor találkoztunk a győri vasútállomás főbejáratánál lévő nagy váróteremben.
A jegyvásárlás után még vártunk kicsit hátha vannak későn érkezők, de hamarosan felszálltunk a vonatra, amin fűtés most sem volt, de hála az égnek, nem volt hideg így nem is hiányoltuk.
Most az utazás eseménytelenül zajlott azt leszámítva, hogy korábban a táj kicsit kopár volt, most annál szebben zöldellt. A Cuha-völgye továbbra is csodálatos és most a kalauz bácsi még az alagutak idejére sem kapcsolta fel a kocsik világítását, így sötétben suhantunk át rajtuk. Az biztos, hogy egyszer ide is lesz túra szervezve, mert elég látványos és kalandos útvonalakat rejt ez a vidék is.

Ismét kellemesen csalódtam a vasútban és a volánban is, mert tartották a menetidőt és minden flottul ment. A vonat időben Zircre ért és a busz is időben elindult. Bodajkra megérkezéskor nem néztem, hogy tartottuk-e a menetidőt, de ez annyira nem számított, hisz akkor már ott voltunk és csak a túrával kellett foglalkoznunk.

Az út első fele a faluban (bár a bevezető úton az volt írva, hogy üdvözöljük városunkban, így most elnézés kérek azoktól, akiket esetleg megbántottam a település "lefaluzásával") vezetett, majd ráfordultunk a  turistaútra, ami a sípályán keresztül vezetett.

Azt ígértem, hogy nem lesz kaptatós a terep, de ez itt megdőlni látszott. Nem is gondolta, hogy ilyen nagy emelkedő lehet egy "mezei" sípályán. A tetejére éve a kilátás kárpótolt bennünket az "elszenvedett" mászásért. Kis pihenőt tartva folytattuk az utat a kijelölt útvonalon (hasonlóan mint Dorothy, csak mi nem a sárgakövesen, hanem a kék jelzésen mentünk).

Az erdőben már nem volt olyan meredek az út, de ismerve a nagy hegymászó mondást, hogy ha felfele mész, akkor egyszer lefele is menni kell, most szépen lefele ereszkedtünk a Gaja-szurdokba. Utunkat már is keresztezte egy kerítés, amin szerencsére volt átjárási lehetőség (kiépített "létra", amivel utunk során többször is találkoztunk). Ezt az akadályt simán vettük, nem volt benne semmi extra :-)
Innentől kezdve viszont eljutottunk a szurdokba vezető keskeny ösvényhez, ami egészen a házig vezetett. Na, ez a rész kicsit meredek volt és nem mondhatom rá, hogy simán járható terep. Itt a magassarkú cipőben érkezők el is véreztek volna, mert nem nekik való ez a terep. De szerencsére ilyennel nem kellett számolnunk, mert mindenki túrázásra megfelelő felszerelésekkel rendelkezett. Egyedül én lógtam ki a sorból, mert egy okos ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy magammal viszem fél-profi gépem és majd készítek csúcs-szuper képeket. Na, ez abból a szempontból nem volt jó döntés, hogy állandóan arra kellett figyelnem, hogy a gépre vigyázzak. Pár kép azért sikerült, de legközelebb csak sík terepre viszek magammal ilyen felszerelést, mert így oda volt a "szabadság" érzés, mert a gép bekorlátozott kicsit. De ezt leszámítva nem okozott nagy problémát, csak hát vigyázni kellett rá.

Ismét egy kerítés mászás következett, ami után már a "kiépített" turistaúton mentünk egészen a Sobri Jóska barlangig, aminek a bejárását nem tudtuk abszolválni, mert valahogy nem lett megtalálva a bejárat. Bár gondolom felszerelés nélkül amúgy sem lehetett volna bejárni és mivel azt nem vittünk magunkkal így úgy is csak kívülről szemléltük volna meg. De a bejáratot sem leltük meg, így ezt kihagytuk.

Helyette gyönyörködtünk a tájban, a Gaja-patak medrében és a partján elhelyezkedő ökokultúrában. Hú, ezt most jólmegaszondtam, de a lényeg az, hogy volt mit nézni az biztos. Útközben volt pár kidőlt fa, amin át lehetett menni a másik partra, a Rigó-lyuknál is egy ilyen fán lehetett átkelni, de a barlangszerű képződmény itt is csalódást okozott, mert ide sem lehetett csak úgy bejutni. Lehet nem jó helyen kerestük, de valamiért nem jött össze. Így az a feladat, hogy lemérjük, hogy a barlang vagy a lyuk nagyobb nem lett megoldva. El kell hinni azokat a dolgokat, amit a "wikin" írnak rólunk.

Hamarosan elérkeztünk a következő látványossághoz az Ádám-Éva fához, ami mellett majdnem sikerült elmenni, mivel a képeke alapján nem ilyenre számítottunk. De arra a következtetésre jutottunk, hogy az elmúlt időszakok nagy esőzéseinek köszönhetően egy kicsit átrendeződhetett a terep, mert a kidőlt fa (Ádám, ha minden igaz, mert Éva egy tűzvészben elpusztult) hídként szolgált korábban, de most sajna nm biztosított lehetőséget az átkelésre. A korlát darabjai megvoltak, de nem kockáztattuk meg a labilis szerkezeten a túlpartra történő átjutást, így kicsit módosítottunk az útvonalon, és egy másik alternatívát választva a horgásztó irányába folytattuk tovább utunkat.

Ahol szerencsére egy híd is fogadott bennünket, sőt mindjárt kettő is volt, így még választhattunk is hogy melyiken kelünk át. Ha már itt voltunk, megnéztük a horgásztavat is és a büfé mellett lepihenve "ebédünket" is elfogyasztottuk.
Eddig az időjárás is kegyes volt hozzánk, mert eső nyomát még hírből sem láttuk. Egy kis pihenő után hátizsákokat felvéve célba vettük a kilátópontot, ami a Vaskereszt lábánál helyezkedett el. Kicsit trükkös az út felfele, mert egy jó állapotú erdei útról tér le jobbra egy gazos ösvény, ami mellett elsőre simán elmentünk és csak pár 10 méterrel később láttuk, amikor is belépési tilalmat jelző táblával találkoztunk szembe, hogy valahol le kellett volna térni az útról. Szerencsére ez nem volt olyan hatalmas kerülő, így nem szegte kedvünket. Az annál inkább, hogy mivel kilátóponthoz megyünk fel és az ugye magasan helyezkedik el, mert mint tudjuk onnan tud csak kilátást biztosítani, ezért ismét egy kis kaptatót kellett elszenvednünk, de szerencsére a csapás kalandos volt, így izgalmas volt a felfele vezető út.

A Vaskereszt kicsit érdekes volt, én kicsit többre számítottam, de véül is vasból volt, csak olyan nagyobbra számítottam. De a kilátás kárpótolt minden "elszenvedett csalódásért". Csodálatos látvány tárult elénk és egészen el lehetett látni a fehérvárcsurgói völgygátig (ami egy későbbi túra célpontja lesz). Mesés és szavakkal le nem írható látvány volt. Ezért megérte felmászni ide. És mivel nem sikerült levadászni az itteni ládát, még biztos vissza is fogok ide térni. Apropó ládák. Ládák tekintetében nem volt egy eredményes kirándulás, de sz igazat megvallva nem is ez volt a cél, hanem inkább a kikapcsolódás, amit sikerült is elérni. Remélem kirándulótársaim is osztják ezt a véleményt.
Lefele a másik úton mentünk, ami visszavezetett az Ádám-Éva fához. Sajna itt ismét azt kellett tapasztalnunk, hogy a pár órával ezelőtti állapot nem változott, és továbbra sem lehet átkelni a patakon. Szerencsére a híd már ismert volt, így célba vettük és most visszafele is átkeltünk. Itt volt egy rész, amit már egyszer bejártunk, de sajna más út nem volt. A fától folytattuk az utunkat a forrás irányába. Sajna ekkor kicsit az időjárás elszomorodott és elkezdte könnyeit hullatni. Szerencsére csak picit volt szomorú, ezért bennünket annyira nem zavart. Sajnáltuk, hogy szomorú, de nem tudtuk felvidítani.
A forráshoz nem másztunk le, mert annyira nem volt bizalomgerjesztő a látvány, így fentről csodáltuk meg. Innen már visszafele vezetett az utunk Bodajkra. Elérkeztünk a szoborparkig, ami megint kicsit érdekes volt. Tény hogy voltak szobrok és parkszerű volt az egész de én megint kicsit másra számítottam. De érdekes látvány volt, fel is másztunk a tetejére, hogy rálássunk Bodajkra. Itt sajna sz időjárás még jobban elszomorodott és el kellett döntenünk, hogy merre tovább. Barangolunk még Bodajkon egy-két órát és utána megyünk haza busszal, vagy számítva az időjárás rosszabbra fordulására, célba vesszük a vasútállomást és hazamegyünk vonattal.
Ez utóbbira esett a választás, így hát megcéloztuk az állomást, amit egy kis kellemes sétával el is értünk, közben pár szép házat láttunk, majd a vasúton megpihentünk és vártuk a vonat érkezését.
Azt gondoltam, hogy nem fog csilli-villi vonat érkezni, de arra nem számítottam, hogy az Bzmot fog érkezni :-) Így Komáromig egy ilyen szerelvényen utaztunk. Már megérte, mert meg sem tudom mondani mikor ültem utoljára ilyen vonaton.
Komáromban kicsit sietnünk kellett, mert csak pár perc volt a csatlakozásig, de simán tudtunk jegyet venni és amint felértünk a peronra már jött is a vonat. Itt ismét kellemesen csalódtam a vasút "pontoságában". Lehet csak szerencsénk van, hogy mindig minden vonat pontos, amin utazunk a túrák alkalmával, de ez számomra egy kellemes csalódás, mert több mint 20 éve vonatozom és sajna nem ilyeneket tapasztaltam. Ezért mondtam azt, lehet hogy csak szerencsénk van és kifogjuk a nem késő vonatokat :-D
Mindegy, az a lényeg, hogy mindenki épségben, kellően elfáradva hazaért és remélem senkinek sem szegte kedvét semmi sem, hogy részt vegyen a következő kiránduláson is.

A szokásos adatokat tartalmazó fájl itt elérhető.
A túra 10,7 kilométer volt, a menetidő 4:08, ebből állásidő ??? (hamarosan)

Képek a Galériában elérhetők.